Cím: Black Ice - Tükörjég
Eredeti cím: Black Ice
Szerző: Becca Fitzpatrick
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó
Megjelenés éve: 2015
Terjedelem: 380 oldal
ISBN: 9789633994412
Britt Pheiffer felkészült, hogy hátizsákkal hódítsa meg a Teton-hegységet – arra azonban nem készült fel, hogy a gondolataiban még mindig kísértő exbarátja is csatlakozzon hozzá. Mielőtt Britt tisztázhatná magában, mit érez Calvin iránt, egy váratlan hóvihar miatt menedéket kényszerül kérni egy hegyi kunyhóban. A jóképű, segítőkész lakók azonban szökésben vannak. Túszul ejtik és arra kényszerítik Brittet, hogy vezesse le őket a hegyről. Britt tudja, életben kell maradnia, hogy Calvin megtalálja. A helyzetet tovább bonyolítja, amikor Britt rábukkan egy korábban itt elkövetett gyilkosságsorozat vérfagyasztó bizonyítékára – ami őt magát is célponttá változtatja.
Azonban semmi sem az, aminek látszik, és mindenki titkolózik – még Mason, az egyik emberrabló is. A kedvessége zavarba ejti Brittet. Mason vajon ellenség? Vagy szövetséges?
*spoilermentes*
Ha egy könyvre lehet mondani, hogy egyszerűen mindenhol ott van, akkor ez a kötet aztán tényleg mindenhol ott van. Bármilyen felületre mentem is fel, bármilyen fülre is kattintottam molyon, itt is - ott is jelen volt.
Amikor pedig megláttam, hogy fent van az egyik kihívásomhoz tartozó listán, nem is volt kérdés, hogy ezt beválogatom a csapatba. És ez egyáltalán nem bizonyult rossz döntésnek, hiszen egyszerűen imádtam. Odavoltam az elejétől a közepén át a végéig. Bárki bármit is mond, engem elég rendesen levett a lábamról.
Mikor elolvastam a prológust, őszintén kicsit megijedtem, hogy milyen könyvet is vettem a kezembe. Hátborzongató és nem mellesleg elég szomorú volt.
Aztán az első fejezettől teljesen lebilincselte a figyelmem, ha épp nem olvastam, folyton csak azon járt eszem, hogy mi lehet a történet folytatása. Főleg onnan indult be a sztori, mikor elérte őket az Isten háta mögött az a nagy hóvihar; ezután már tényleg letehetetlen volt.
Még sosem olvastam thrillert, valahogy mindig is taszított ez a műfaj, de ez határozottan nem volt olyan ijesztő. Sajnos viszonyítási alapom nincs, de ennyi nekem bőven elég volt a riadalomból, főleg hogy leginkább este/éjszaka volt időm az olvasására. Kezdésnek szerintem tökéletes, azt hiszem szívesen nyúlok majd vissza ehhez a műfajhoz a későbbiekben.
Nos maga a történetről... Valaki szerint nagyon kiszámítható, azonban én ezt megcáfolnám - bár lehet a thrillerben való jártasságom mondatja ezt velem. Persze egy ponton már evidens a sztori vége, s az a legjobb, ha pont ezért az író használ valami orbitálisan nagy csavart. Jó, ezt is ki lehet találni, ebbe is bele lehet kötni, de nekem nem ez a szándékom. Úgy gondolom, hogy Fitzpatrick engem meg tudott lepni, bár őszintén szólva egy idő után már ilyesmi végkifejletet reméltem én is.
A leírások, a páreszédek, a fogalmazásmód mind-mind tetszett és átjött az, amit az írónő meg akart fogalmazni. Bele tudtam magam élni a helyzetekbe, tudtam izgulni, tudtam követni a helyszíneket, át tudtam érezni a szereplők érzéseit. Egyet kivéve. *spoiler* Britt nyavalygása, sóvárgása, vágyódása Calvin után a végére már elviselhetetlenné fajult. Főleg hogy addigra már sejtettem a sztori végét és képtelen voltam tolerálni a felé irányuló érzéseit. Persze megértem, hogy egy friss - már ha ezt lehet frissnek nevezni - szakítás után még vannak érzéseink a volt partnerünk iránt. Na de ennyire?
Mint már mondtam, a szereplőkkel képes voltam azonosulni, egyedül a kedves kis barátnő - Korbie - vált unszimpatikussá a szemembe. A folytonos hisztijei és önmaga sajnáltatása valahogy nem jött be. Na meg ez a lista, amit vezetett Britt-ről és magáról?! Kérdezem én: normális, ha a legjobb barátod az egész kapcsolatotokat egy versengésre alapozza? Ha én ilyenről értesülnék, kikergetném a világból a barátnőmet. Nem normális az ilyen, ahogy ez a karakter sem volt teljesen az.
Calvin egy felfújt kis pöcs és unszimpatikus hazudozó. Azt hiszem ez a pár szó össze is foglalja a véleményemet, illetve őt magát. Egyértelműen a szülei miatt lett ilyen, s valójában ez elgondolkodtató mozzanat. Az valóban rengeteget számít, hogy milyen körülmények közöt nősz fel. És itt nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, hanem a szülői szeretetre, törődésre, melyre minden csöppségnek szüksége van. A végén már őszintén sajnáltam ezt a Calvin gyereket. Nem tehetett arról, hogy mit hozott otthonról, s hogy milyen körülmények között nevelkedett. Egy ilyen idióta maximalista és nem mellesleg vadbarom apával valóban nem lehetett könnyű... Viszont együttérzésem ellenére sem szimpatizáltam vele egy pillanatig sem - na jó talán a könyv feléig, míg nem kaptunk apró információmorzsákat a kisebb-nagyobb gaztetteiről.
Britt rendkívül szimpatikus személyiség volt számomra, egy-két hibájától eltekintve is, melyek közül leginkább kiemelendő a Calvin iránti vágyakozása, rajongása. A hölgyemény rendkívüli kitartásról, akaratról és erőről tanúskodik a műben és valódi példaképként jelenik meg. Bár láttam olyan véleményt, ahol valóságszerűtlennek tartják a történetet, uram bocsáss, ez nem egy könyv, melynek ez a lényege? És ebben a kissé irreális helyzetben valóban csodálatosan viselkedett ez a leányzó. Véleményem szerint a kételkedése, a kitartása, érzéseinek tobzódása és magatartásának egésze helyénvaló volt ebben a szituációban.
S végül az abszolút kedvenc és abszolút szerelem Mason vagy Jude vagy a helyes álpasi a benzinkútról. Wow. Ez az ember teljesen magával ragadt. Már a történet elején. mikor megjelent odavoltam érte és tudtam, hogy ez nem egyszerűen csak egy találkozás lesz a kúton. Később, mikor a faházban voltak, ez a tuskó viselkedése, amit tanúsított, először unszimpatikussá tette őt, majd egyre kívánatosabbá, ha szabad így fogalmaznom. A fejemben él egy tökéletes Jude-kép és esküszöm jó pár dolgot megtennék, ha nekem is lehetne egy ilyen pasim, mint ez a fazon. A természete, a tetteinek háttere, a filozófiája, a családszeretete mind-mind egyre csodálatosabbá tették a szememben, nem beszélve arról a fizimiskáról amivel rendelkezik ez a fiatalember. Tízből tíz a srác, az tuti.
*spoilermentes*
A könyv csodálatos befejezést, méltó lezárást kapott, úgy gondolom. Alapból nem szeretem annyira az egyrészeseket, mert mindig tovább tudnám csűrni-csavarni, de ez valóban így tökéletes. Önmagában is egy kerek egészet alkot.
Összességében tehát annyival szeretném lezárni az értékelésemet, - a hosszú ömlengés után - hogy valóban nem kell félni a felhype-olt könyvektől, merészen kell fellépni és bevállalni. Bár sokszor alaptalan a nagy hírnév egy-egy kötetnél, ez nem azok közé tartozik. Nem bántam meg, hogy elolvastam, hiszen csodálatos pillanatokat okozott nekem az írónő. Mindenképpen ajánlanám azoknak az embereknek, akik szeretik a thrillert - a kicsit enyhébb változatban - és az ebbe beleszövődő romantikát. Illetve tulajdonképpen bárkinek javasolnám, hogy olvassa el, nem hiszem, hogy létezik olyan, aki nem szeretné ezt a könyvet!
5/5
