Cím: Az utolsó szerelmes levél
Eredeti cím: The Last Letter from Your Lover
Szerző: Jojo Moyes
Fordítók: Falvay Dóra, Lányi Judit
Kiadó: Cartaphilus
Megjelenés éve: 2012 (eredeti megjelenés: 2011)
Terjedelem: 576 oldal
ISBN: 9789632662695
Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában – megírható téma után kutatva – véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából.
Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes – olykor erotikus – képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?
Karácsonyra kaptam ezt a könyvet és kissé szkeptikusan álltam hozzá. Már az elején tipikus limonádénak tűnt, ezért egészen Szilveszterig vártam vele, hogy hátha aznap éjszaka jól fog esni egy kis könnyed, romantikus sztori. Jól esett.
Bár a leírásból világosan kiderül, hogy két szálat követhetünk végig, amik a véletlennek köszönhetően kissé összegabalyodnak, a prológus alapján nem gondoltam volna, hogy a könyv bőven felében csak a múltról lesz szó. Bár először kelletlenül érintett, olvastam volna már Ellie problémáiról, végül nagyon megkedveltem Jennifert és átéreztem a problémáit. Együtt szenvedtem vele, együtt szerettem vele.
Habár nem támogatom a megcsalás-dolgot, nyilván vannak helyzetek, mikor rákényszerülünk és nem tehetünk mást. És vannak helyzetek, mikor nem ítéljük el. Egyszerűen ilyenkor nem alkotunk véleményt, csak együttérzünk a felekkel. Hát én pont így jártam, egyálatlán nem ítélkeztem. Jennifer oldalára álltam, holott tudtam, hogy van egy „kedves, szerető” férje. Na, meg egy fenét. Egy rideg, visszataszítő kőszobor, aki néha kielégíti rajta szexuális vágyait. És ennyi. Semmi több. Ha ilyen helyzetben van egy hölgy, – mégha abban a korban is – ha nem érzi magát nőnek a párja mellett, akkor kacsingat ki és keres más párt magának, aki mellett kiteljesethet. Mégha egy ilyen elítélt kapcsolat is az.
Habár tudtam, hogy nem lesz felhőtlen az egész művön keresztül a kapcsolat, és nyilván lesz egy mélypont, szomorúan kaptam észbe, hogy basszus, itt vége, és innentől Ellie-ről lesz szó. Hát én akartam, nem? Nem! Ebben a pillanatban Jennifernek akartam jót, hogy megtalálhassa a szenvedései ellenére azt, akit igazán szeret. És hogy a kómából felébredve újra magára lelhessen.
Végülis a mozzanat, amivel az írónő újra átvezette a két szálat egymásba, fenomenális volt, szinte észrevehetetlen. Imádtam.
Jött Ellie része, amire egészen régóta vártam, és valóban nem is csalódtam, mégha abban a pillanatban inkább megoldottam volna Jennifer problémáját. A fiatalos lendület, az új korszakban szinte normálisnak mondható döntések felpezsdítették a könyvet. Bár többször vertem a fejem a falba, hogy egy harmincakárhány éves nő hogy lehet ilyen naiv, főleg egy nős ember esetében, nyilván ez kellett, hogy kerek egész legyen a sztori, és megoldódjon úgy, ahogy.
A szereplőkkel nem volt bajom, egyedül Stirling titkárnőjét lőttem volna fejbe párszor, de aztán ő is meghozta a titkon, mélyen várt meglepetést, és megbocsátottam neki a naivitásást, hős szerelmét. Tessék, még egy naiv ember, egy könyvön belül. De hát erre képes a szerelem, mint mondják is.
Összességében tehát nem volt rossz a könyv, nem untam, de azért elég hosszúra sikerült, nem is értem hogy lehet ennyit rizsázni egy sztoriban. Viszont nem volt meg benne az a plusz, amiért örök kedvenccé avanzsálnám.
Bár a leírásból világosan kiderül, hogy két szálat követhetünk végig, amik a véletlennek köszönhetően kissé összegabalyodnak, a prológus alapján nem gondoltam volna, hogy a könyv bőven felében csak a múltról lesz szó. Bár először kelletlenül érintett, olvastam volna már Ellie problémáiról, végül nagyon megkedveltem Jennifert és átéreztem a problémáit. Együtt szenvedtem vele, együtt szerettem vele.
Habár nem támogatom a megcsalás-dolgot, nyilván vannak helyzetek, mikor rákényszerülünk és nem tehetünk mást. És vannak helyzetek, mikor nem ítéljük el. Egyszerűen ilyenkor nem alkotunk véleményt, csak együttérzünk a felekkel. Hát én pont így jártam, egyálatlán nem ítélkeztem. Jennifer oldalára álltam, holott tudtam, hogy van egy „kedves, szerető” férje. Na, meg egy fenét. Egy rideg, visszataszítő kőszobor, aki néha kielégíti rajta szexuális vágyait. És ennyi. Semmi több. Ha ilyen helyzetben van egy hölgy, – mégha abban a korban is – ha nem érzi magát nőnek a párja mellett, akkor kacsingat ki és keres más párt magának, aki mellett kiteljesethet. Mégha egy ilyen elítélt kapcsolat is az.
Habár tudtam, hogy nem lesz felhőtlen az egész művön keresztül a kapcsolat, és nyilván lesz egy mélypont, szomorúan kaptam észbe, hogy basszus, itt vége, és innentől Ellie-ről lesz szó. Hát én akartam, nem? Nem! Ebben a pillanatban Jennifernek akartam jót, hogy megtalálhassa a szenvedései ellenére azt, akit igazán szeret. És hogy a kómából felébredve újra magára lelhessen.
Végülis a mozzanat, amivel az írónő újra átvezette a két szálat egymásba, fenomenális volt, szinte észrevehetetlen. Imádtam.
Jött Ellie része, amire egészen régóta vártam, és valóban nem is csalódtam, mégha abban a pillanatban inkább megoldottam volna Jennifer problémáját. A fiatalos lendület, az új korszakban szinte normálisnak mondható döntések felpezsdítették a könyvet. Bár többször vertem a fejem a falba, hogy egy harmincakárhány éves nő hogy lehet ilyen naiv, főleg egy nős ember esetében, nyilván ez kellett, hogy kerek egész legyen a sztori, és megoldódjon úgy, ahogy.
A szereplőkkel nem volt bajom, egyedül Stirling titkárnőjét lőttem volna fejbe párszor, de aztán ő is meghozta a titkon, mélyen várt meglepetést, és megbocsátottam neki a naivitásást, hős szerelmét. Tessék, még egy naiv ember, egy könyvön belül. De hát erre képes a szerelem, mint mondják is.
Összességében tehát nem volt rossz a könyv, nem untam, de azért elég hosszúra sikerült, nem is értem hogy lehet ennyit rizsázni egy sztoriban. Viszont nem volt meg benne az a plusz, amiért örök kedvenccé avanzsálnám.
5/4
